„Akár esik, akár fúj, az Oskovics kalap mindig új!” –

egy elfeledett makói kalaposmester élete és mestersége egy festmény apropóján

            2017 tavaszán Tatabányáról egy festmény érkezett a múzeumunkba, amely Oskovics Lajos egykori makói kalaposmestert ábrázolja fiatal korában. A képet leánya Reisz Jánosné, született Oskovics Margit küldte, azzal a szándékkal, hogy méltó helyre kerül az ő drága édesapját ábrázoló alkotás.

De ki is volt Oskovics Lajos? Kik is voltak a kalaposmesterek?

             A Makó néprajza köteteben sajnos nem sok információt tudunk meg a mesterségről. De felkerestem Nagy Verát, vásárhelyi néprajzkutatót, aki feldolgozta a Makó kézművességét. Tőle tudtam meg, hogy az Oskovics Lajos egy híres kalapos dinasztia leszármazottja, a család egykor Eperjesről vándorolt Hódmezővásárhelyre. Oskovics Józsefnek és Móricz Annának öt fiú gyermeke született, s mind a kalapos mesterséget vitte tovább. Lajos 1989-ben született, és Budapesten a Deli kalapgyárban végezte tanulmányait. /Valószínűleg a többi fivére is/.  Az I. világháborúban az 5. honvéd ezrednél szolgált, Szerbiában. Az Oskovics-fivérek a szakmájuk mellett a sportot is nagyon kedvelték, mindannyian birkóztak. Lajos 1922-ben települ át Makóra, Péter testvérével együtt, valószínűen már nem tudtak mindannyian megélni Vásárhelyen a kalapos szakmából. A Makóra települt Oskovics Lajos, 1927 szeptemberében nősül meg, Fodor Margit – makói szabó mester lányát veszi feleségül. Házasságuk boldogtalan, mivel négy gyermek születik, de csak egy leány marad életben, s ezek az események megkeseríti életüket.

Üzletet nyit Péter testvérével, majd külön vállnak – Csanádpalotán is nyit egy fióküzletet, egy rövid időre, majd bezárja azt s élete végiig Makón él és dolgozik. Műhelye a Desseffy tér 21. szám alatt, a régi Lúd-piac mellett 1976-ig működik. /Mai elnevezése Csanád vezér tér, jelenleg a Judit virágüzlet áll a helyén/ Éjjel nappal dolgoztak az üzletben, Oskovics a műhelyben sokszor késő éjszakáig, felesége pedig azalatt az üzletben kiszolgálta a vevőket. Csak férfikalapokat készítettek és javítottak. A kalapokhoz Budapestről a GROWE Kalapgyárból vásárolták a tompokat, vagyis a kalap számára a nemezdarabokat, melyeket a helyi divat, ízlés és hagyomány szerint alakítottak, díszítettek. Hétvégén piacokra jártak, a környező településekre. Ilyenkor nagy ládákba csomagolták a kalapokat és abban szállították a vásárokra a portékájukat, volt sátruk és hozzá vásári pult is.

„Akár esik, akár fúj az Oskovics kalap mindig új!” ezzel a rövid rigmussal, „szlogen-nel”, hirdették a kalapjaikat, ezt Oskovics Margit elmondásából tudjuk, de megtaláltuk egy másik hirdetésüket egy katalógusban, amelyet a Csanád-Torontál vármegye Gazdasági Egyesület fennállásának 75. évfordulója alkalmából Makó, 1937. szeptember 5-12. napján rendezett díjazással egybekötött kiállítás és vásáron jelentettek meg.  /köszönet Nagy Gábornak, hogy ezt az anyagot megkereste számomra/.  A hirdetés így hangzik: „Szép, jó és olcsó az Oskovics kalap”

De nemcsak új kalapokat készítettek, hanem régi, elnyűtt javítását, festését is vállaltak. A műhely mögött voltak az üstök és egy fémből készült kazán. Az üstökben a festékanyagot melegítették, majd ebbe a lébe eresztették a kalapokat, majd a kazánban szárították azokat. Ha szűk vagy kicsi volt a kalap ún. kalaptágító eszköz segítségével a megfelelő méretre tudták igazítani. Ez az eszköz fémből készült és szabályozni lehetett rajta a méretet, a kalap belső karimájához helyezték és így próbáltak a méreten bővíteni. A család a Magyar Királyi Állami Csanád vezér Reálgimnázium melletti polgári házban lakott, az épület helyén most Sportcsarnok áll. Oskovics Lajos a II. Világháború kitörésekor, 1939-ben ismét bevonult, de nem a frontot szolgált, hanem a hátországban. Ebben a nehéz időkben egészsége megromlott, az asztma támadta meg,1944-ben tért haza, így ettől kezdve inkább a felesége vitte az üzletet. A világégést követően a kalapok iránti kereslet visszaesett. De meg kellett éljenek, ekkor kezdtek el kucsmákat készíteni, főleg a makói és a környék településein élő parasztok számára. A kucsmákat eredetileg birkabőrből készítik, de a háború után nem igen lehetett hozzájutni, így a piacokon felvásárolták a fekete Krümmer kabátokat, nagyon olcsó pénzért. Ennek az anyag és színe nagyon hasonló a birka gyapjújához, ez lett a kucsmák külseje, a belsejét azért bárány bőrrel bélelték. 1962-ben Oskovics Lajos iparos nyugdíjba vonult, de halálig azért a feleségével együtt tovább vitte az üzletet 1966-ban bekövetkezett haláláig.

Oskovics kalap a József Attila Múzeum birtokában ez idáig nem volt, de Gera Antalnak köszönhetően sikerült egy eredeti Oskovics címkével ellátott kalappal bővíteni a gyűjteményünket. Gera Antal /Arany János utcai lakos/ édesapjáé volt, aki az esküvőjére vette ezt a kalapot 1942-ben. A kalap eredetileg széles karimájú volt, de jelenleg keskeny, látszik, hogy levágtak a széléből. Gera Antal elmondásából tudjuk, hogy valamin összeszólalkoztak a szülei, és édesanyja nagyon megharagudott a férjére, ezért levágta a kalap szélét. Valószínű ez az incidens mentette meg az utókor számára a kalapot, mivel ezt a „megcsonkított” ruhadarabot többé nem viselték. Szerencsére nem dobták ki, hanem kikerült a hátsó konyhába a fogasra mostanáig. Az Oskovics üzlet 1966-ban bezárták, majd később a család Pécsre költözött.

            A kalapos mesterség régi neve a süveges, süveggyártó. A süvegviselet a köznépi magyarság legrégibb fejviselete. 16–17. sz.-i adataink szerint a pozsonyi, soproni, brassói süveggyártók ezres tételekben kereskedtek saját készítményeikkel. A süvegviselet nemcsak a katonaság, hanem az egész lakosság körében általános volt. Emellett tanúskodnak a 18. sz.-i árszabások is, melyekben kalap csak elvétve kerül említésre. A süveges megjelölés mellett csak a 19. sz. fordulóján jelenik meg a kalapdísz. Ettől kezdve a fejviseletben is rohamosan teret veszít a süveg. A korábbi századokban a német lakta területeken tűnt fel először a kalap. A céhek is megkülönböztették a magyar és a német kalapokat. Makón a 19.század derekától vannak adataink a süvegesekről, a kalaposokról. A kalaposok, kötelesek, könyvkötők, késesek, molnárok, köszörűsök, kéményseprők nem alkottak céhet Makón, így ipartársulattá sem alakultak. Ha nem is volt ipartestületi tag Oskovics Lajos, de ennek ellenére a makói Ipartestület zászlótartója volt halálig.

Ezt a mesterséget Makón nem csak férfiak végezték, hanem nők is, sőt sokkal több női kalapos működött a két világháború között városunkban, mint férfi. Női kalaposmesterek Weiszmann Malvin, Bittó Józsefné, Takács Margit, Jánossy Ilona, Czinczár Anna, Vidor Riza, Kelemen Anci, Farkas Melinda, Munkácsi Margit, Gyömbér Mária. A férfikalaposok: Bittó Sándor, Bittó Gyula, Oskovics Lajos, Földes Sándor. Az előbb felsorolt mesterek életét is szándékozom felkutatni és az iparosok között betöltött szerepüket, fontosságukat megvizsgálni.

            Az Oskovics család példáján keresztül megismerhettük egy letűnt mesterség utolsó jeles alakjának életét és munkásságát, köszönet ezért Oskovics Margitnak.