A makói lakosság cserépedény igényeit már a 18. század közepétől a helyi fazekasok elégítették ki. Eleinte főként fekete edényeket készítettek, majd a 19. század közepétől a mázas kerámia vált meghatározóvá. Makót a szakirodalom leginkább korsósközpontként tartja számon. A leggyakoribb edénytípusok a folyadéktároló edények, a korsók, kanták és butellák voltak, változatos mázzal és színekkel. Az első konkrét adataink az 1770-es évekből származnak, amikor a rovatos összeírásokban már feltűnnek a fazekasmesterséget űzők. Több család is hosszú időn keresztül művelte a fazekasságot, például a Bihari, Fazekas, Háló, Kis és Kulcsár családok, és gyakran apáról fiúra szállt a mesterség. Emellett a házassági kapcsolatok is erősítették a mesterség öröklődését, illetve a testvéri kapcsolatok is kiemelkedő szerepet kaptak. A 19. század második felében és a 20. század elején a vásárok, különösen a híres makói hagymapiac, fontos lehetőséget biztosítottak a mestereknek a portékáik értékesítésére. Ez gazdasági jelentőséget adott a fazekasságnak, és hozzájárult ahhoz, hogy a makói edények szélesebb körben is ismertté váljanak. A 19. és a 20. század fordulóján azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Az iparosodás és a gyári edények megjelenése fokozatosan háttérbe szorította a kézműves termelést. A források jól mutatják a hanyatlást: egyre kevesebb fazekas nevét találjuk meg, és a műhelyek száma is folyamatosan csökkent. A 20. században több kísérlet is történt a fazekasság megújítására. Makón is megjelent az igény a polgári ízlésnek megfelelő díszkerámiák iránt. Ennek egyik jele volt Nagy Gyula szobrászművész és Vári József fazekas együttműködése. Egy másik kezdeményezés 1947-ben indult, amikor három helyi alkotó – Loós János, Nagy Gyula és Kamenyeczki István – létrehozta a LONKA csoportot. Céljuk a népi motívumok és a modern művészet ötvözése volt. Különleges tárgyakat készítettek, például galamb alakú sótartókat vagy állatfigurás csészéket. Bár a kísérlet ígéretes volt, technikai nehézségek miatt nem vált tartóssá.

A makói fazekasság utolsó időszaka szorosan kapcsolódik a szövetkezeti rendszerhez. 1951-ben a Háziipari Szövetkezetben létrejött egy külön agyagipari részleg, amelynek vezetője Patatics József lett. Az ország különböző részeiről is érkeztek megrendelések, főként virágcserepekre és köcsögökre. Időnként próbálkoztak díszedények, vázák készítésével is. A fazekas részleget eredetileg hét mester hozta létre, de 1969-re egyedül Patatics maradt aktív. A szövetkezet célja nemcsak a termelés volt, hanem a hagyományok ápolása és a helyi munkaerő foglalkoztatása is. A szövetkezet után a mesterség sorsa egyre inkább az egyéni mesterek kezébe került. Közülük kiemelkedik Gaudi Márton, aki az utolsó makói fazekasnak tekinthető. A szövetkezetben kezdte pályáját, majd a nyolcvanas évektől saját műhelyt működtetett. Fő termékei köcsögök, virágcserepek, csirkeitatók és díszedények voltak. 1997-ben elnyerte a Népi Iparművész címet, és szakkörök, kiállítások, bemutatók révén sokat tett a hagyomány fennmaradásáért. Halálával azonban a fazekasság megszűnt Makón.