Báron Sándor (1958-2023)

„Gyerekkorom óta érdekeltek a mechanikus szerkezetek. Édesanyám egy fadobozban, az ékszerei között tartott néhány órát. Ezeket kértem el. Amerre iskolába jártam arra dolgozott, Varjasi Zoli bácsi órás, hozzá vittem el ezeket. Kértem tőle csavarhúzókat, s úgy tettem, mintha én is javítanék. Odaálltam mellé a pulthoz és néztem, mit és hogyan csinál” – mesélte Báron Sándor.
Egy alkalommal, olyan 10-12 éves lehetett, Zoli bácsi megkérte, hogy ha már annyira érti a mesterséget, cserélje már ki egy ébresztőóra rugóját. Báron Sándor kapott is mesterétől eszközöket, és maga is vásárolt évek múlva különféle csavarhúzókat.  Bár órás szeretett volna lenni, édesapjának azonban más elképzelései voltak fia pályaválasztásáról. A középiskoláit Szegeden végezte, de nem az órásmesterséget tanulta.

„– Az első munkám az egyik középiskolai osztálytársam órája volt. Szülei az automata svájci időmérőt a fővárosba küldték javítani, de Pestről azzal kapták vissza, hogy azt már nem lehet. Végül engem kértek meg, hogy nézzem már meg valóban menthetetlen-e. Addigra már elterjedt a jó hírem.”

Báron Sándor a szakma egyes fogásait autodidakta módon sajátította el, de mesterének máig Varjasi Zoltánt tekinti. Majd később, a ’80-as évek végén lehetősége nyílt, hogy Budapesten levizsgázzon órásságból. A mai órák javításával sem foglalkozott, viszont szívesen bíbelődött a régi, ma már inkább csak a gyűjtők számára érdekes időmérőkkel, ütős, ébresztős zsebórákkal kandallóórákkal.
Hitvallása: „Számomra nincs javíthatatlan óra, ha kell, akkor alkatrészt is gyártok hozzá. Olyan szerkezet is megfordult már a kezemben, mely javításába bele is fáradtam. Van egy (idő)határ, amikor már abba kell hagyni. Mindegyik kihívás, hiszen a 100-150 éves órákhoz le kell legyártani az alkatrészeket. Sikerélményt jelent számomra, ha azok ismét mérni kezdik az időt – ez ösztönzi a munkámat.”