Lator László (1927-1923) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéista, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Lator László a háború viszontagságai elől, a családjával Makóra érkezik, Dr. Tóth Aladár főorvos és felesége Lator Franciska Deák utcai házába fogadja be őket. Makón kinyílik előtte a világ. Kitűnő tanárai voltak, és még éltek Juhász Gyula és József Attila egykori ismerősei, és a felszabadulás légkörében a városban élénk kulturális élet alakult ki, amelyben a gimnáziumnak jelentős szerepe volt. Költőként itt tette meg az első bizonytalan lépéseket, itt jelentek meg az első költeményei. Sajnos Lator László első verseskötete, a már kiszedett korrektúrát azonban megsemmisítették, mert közbelépett a Könyvhivatal, s a kötetből csak levonatok maradtak, a nyomdász jóvoltából. A városban 1947 nyarán dr. Diósszilágyi Sámuel elnökletével József Attila Irodalmi Művészeti Társaság alakult és élt pezsgő életet, ehhez a körhöz több akkori gimnazista is csatlakozott. 1947–1951 között magyar–német szakon végez. 1950–1955 között a Kölcsey Gimnázium tanára, 1955-től az Európa Kiadó lektora, később főszerkesztője volt.

Költészete miatt többször mellőzöttséget kellett megélnie, első kötetének Sárangyal megjelenésére is éveket kellett várnia. Majd idővel lassan a szakmai elismerések is megérkeztek életébe. Budapesten élt, de sosem feledkezett meg fogadott hazájáról, Makóról. Sok időt töltött rokonainál, és barátainál, dr. Tóth Ferenc múzeumigazgatónál, és Domokos Lászlóéknál.  Több versciklusában megemlékezett a makói emberekről, utcákról, a Marospartról, az emlékeiről.